Szombat, 1Jn 4,7-21

Szeretteim, szeressük egymást; mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent; mert Isten szeretet. Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk. Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk. És mi láttuk, és mi teszünk bizonyságot arról, hogy az Atya elküldte a Fiát a világ üdvözítőjéül. Ha valaki vallja, hogy Jézus Isten Fia, abban Isten marad, ő pedig Istenben; és mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben. Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt mondja: "Szeretem Istent", a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.

Mostanában életünk meghatározó tényezői gyermekeink, Anna (5) és Marci (2,5). Nagyon nagy örömmel tölt el, ahogy este szaladnak kinyitni nekem az ajtót, rámugranak, elmesélik életük apró, de nagyon fontos eseményeit (Anna pónija tetszett a többieknek az oviban, Marci szólt, amikor pisilnie kellett, és hasonlók). Sokáig kizárólag úgy tekintettem rájuk, mint az ÉN SAJÁT gyermekeimre, az ÉN TULAJDONOMRA, akiket nagyon szeretek – de ebből a szeretetből kimaradt Isten. Aztán egy beszélgetés a gyülekezetben átformálta mindezt. Elkezdtem úgy tekinteni Annára és Marcira, mint ISTEN gyermekeire, akik csak MEGŐRZÉSRE vannak Nálam, de igazán ISTENHEZ TARTOZNAK. És azt vettem észre, hogy egy harmadik „személy” bevonása ebbe a kapcsolatba nem „hígította”, hanem elmélyítette a szeretetemet irántuk. Most már képes vagyok úgy gyönyörködni bennük, mint Isten teremtményeiben, a tulajdonlás és a felelősség kínzó terhei nélkül. Ahogy az ige mondja: „ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk és az Ő szeretete lett teljessé bennünk”.

Mócsai Attila