Zsidókhoz írt levél 9,1-14

Az első szövetségnek is volt tehát istentiszteleti rendje és földi szent helye. Mert sátort építettek, melynek első részében volt a gyertyatartó meg az asztal és a szent kenyerek: azt nevezték szentélynek. A második kárpiton túl pedig volt egy sátor, amelyet szentek szentjének neveztek: ebben volt egy arany füstölőoltár és a szövetség ládája, minden oldalról arannyal borítva. A szövetségládában volt az aranyedény mannával tele és Áron kivirágzott vesszeje, meg a szövetség táblái, fölötte pedig a dicsőség kerúbjai, amelyek beárnyékolták az engesztelés helyét. De ezekről most nem kell részletesen szólni. Miután ezeket így rendezték el: a sátor első részébe mindenkor bejárnak az istentiszteleti szolgálatot végző papok, a másodikba azonban csak évenként egyszer, és egyedül a főpap mehet be, azzal a vérrel, amelyet bemutat önmagáért és a nép tudatlanságból eredő vétkeiért.
A Szentlélek ezzel azt jelenti ki, hogy amíg az első sátor fennáll, addig nem nyílik meg a szentélybe vezető út. Példázat ez nekünk a mostani időre, hogy ott olyan ajándékokat és áldozatokat mutatnak be, amelyek nem tudják lelkiismeretében tökéletessé tenni a szolgálattevőt. Ezek a külső rendelkezések, amelyek ételekre, italokra és különböző mosakodásokra vonatkoznak, csak az új rendelkezés idejéig kötelezők. Krisztus pedig, mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.

Az egyik gyülekezetben történt egyszer, hogy a fiatalok szerettek volna valamilyen zenés-táncos ifjúsági rendezvényt tartani, egyéb terem nem lévén, a templomban. A lelkész, mikor erről megkérdezték, határozottan kijelentette: "Lehet, de akkor én először kiviszem onnan az Úr asztalát!" Valóban, ebben a templomban, csakúgy mint nálunk, és mint az igében, minden, az asztal, szent kenyerek..., "ékes rendben" voltak. Az idézett nagytiszteletű tehát kétség kívül jót akart, csupán a "sátor" szentségét védelmezte. Időről-időre téma nálunk is a gyülekezetben az istentiszteletek rendje, a hagyományok őrzése, az újítások bevezetése, a megszokott, vagy mai formák értékelése. Folyamatos kérdéseket jelent ez lelkészeink, és a presbitérium számára, pedig szerintem túlzás nélkül kijelenthető, hogy nálunk a templomban (az első sátorban) minden rendben van, és ahogy az ige oly szépen fogalmaz: "...ezekről most nem kell részletesen szólni". Fontosabb lenne megvizsgálnunk, hogy állunk a SZENTÉLY rendjével. A szentélyt mi reformátusok hiába is keresnénk a templomunkban. Olyat ott nem fogunk találni, mivel hitünk lényege, hogy Krisztus áldozata mindannyiunk számára szabad belépést jelent a "szentélybe", vagyis az Úr személyes közösség hív minket, és nem csak évente egy napon, de az évnek minden napján. Az istentiszteleti kellékek se tűntek el, de megváltoztak: igeolvasás, imádság, dicsőítés, testvéri közösség, ezeket találjuk az új szövetségládában. Nem csak úgy behányva, elhanyagolva, hanem szépen elrendezve, napi használatra. A szentélyben, az Úrral való személyes kapcsolatában ki-ki maga őrizheti meg az áldásos rendet, rendszerességet. A templom, az első sátor rendjéhez képest ezt nem mindig érezzük fontosnak. Pedig jó, ha tudjuk, élet-halál kérdése, hogy megmaradunk-e a holt cselekedeteknél, vagy eljutunk a templomból egy "nagyobb és tökéletesebb sátorba", hogy szolgáljunk az élő Istennek.

Gondos Attila