Pál második levele a korinthusiakhoz 5, 11-15

^5,11 Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg, Isten előtt pedig nyíltan állunk. Remélem azonban, hogy a ti lelkiismeretetek előtt is nyíltan állunk.

^5,12 Nem önmagunkat ajánljuk ismét nektek, hanem lehetőséget adunk nektek a velünk való dicsekedésre, hogy legyen mit felelnetek azoknak, akik azzal dicsekednek, ami csak látszat, és nem azzal, ami a szívben van.

^5,13 Ha ugyanis révületbe estünk, Istenért történt, ha pedig józanok vagyunk, értetek van.

^5,14 Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt;

^5,15 és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.

Pál leveleiben hódolt az élő Isten előtt, és teljes lényével félte őt. Nem is az, hogy az életünk Isten nélkül értelmetlen, vagy hogy képtelenek átélni, hogy Isten szereti őket, vagy hogy legmélyebb vágyakozásaik nem találnak beteljesedésre – pedig ezek nyilván mind fontosak voltak Pál számára is. A legnagyobb problémája ott voan, hogy az emberek Isten haragja alatt vannak! Pál félte az Urat. Szentnek és igaznak látta őt. Félelmetesnek és félni valónak. És ezért tartotta mindennél sürgetőbbnek, hogy az embereket meggyőzze az igazságról és valós helyzetükről. „Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét…” Mivel tudjuk, hogy rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni. Mivel tudjuk, hogy lesz egy napja az ítéletnek. Mivel tudjuk, hogy mindannyiunknak oda kell állnunk Isten ítélőszéke elé. Ezért fontos meggyőzni az embereket. Ezért próbáljuk mindenáron és minden módon átadni nekik az evangéliumot. Azt, hogy Isten úgy szerette a világot (ugyanaz az Isten, aki haragszik is), hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Kis Tamás