3,1 Péter és János felment a templomba, a délutáni imádkozás idejére, délután három órára. 3,2 Arra vittek egy születése óta sánta férfit, akit napról napra letettek a templomnak abba a kapujába, amelyet Ékes-kapunak hívtak, hogy alamizsnát kérjen a templomba menőktől. 3,3 Amikor meglátta, hogy Péter és János be akar menni a templomba, alamizsnát kért tőlük. 3,4 Péter pedig Jánossal együtt rátekintett, és azt mondta: "Nézz ránk!" 3,5 Ő felnézett rájuk, remélve, hogy kap tőlük valamit. 3,6 Péter ekkor így szólt hozzá: "Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!" 3,7 És jobb kezénél fogva felemelte, annak pedig azonnal megerősödött a lába és a bokája, 3,8 felugrott, talpra állt, és járt. Bement velük a templomba is, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. 3,9 Látta őt az egész nép, amint járkál, és dicséri az Istent. 3,10 Felismerték, hogy ő az, aki alamizsnáért szokott ülni a templom Ékes-kapujában. És félelemmel telve csodálkoztak azon, ami vele történt.
Péter egy fejezettel korábban hihetetlen erővel hirdette az evangéliumot, de nincs megállás. Most a Lélek egy újabb kegyelmi ajándéka nyilvánul meg rajta, a másik apostollal együtt valóságosan és csodálatosan gyógyít.
Péter három teljes évet töltött el Jézus közvetlen közelében, amíg Ő testben járt itt ezen a földön, szinte minden szavát hallania kellett és a "végén" mégis úgy tűnt, elbukott, nem tanult az égvilágon semmit, Nagypénteken nyomtalanul elmúlt róla minden. Kudarc. Finito. Vége, minden hiába volt, ezt érezhette, miután megtagadta Mesterét. Vajon ő az egyetlen a keresztények között, akinek át kellett ezt élnie? Én legalább még egyet ismerek...
Pedig Péter akkor még csak egyszerűen nem volt készen. Ott volt benne a későbbi bátor igehirdető, a vezető, a gyógyító, a bizonyságtevő, csak ezt Jézuson kívül akkor még senki nem látta. Milyen sok mindent elrejtett a mi Urunk bennünk is, amit még mi sem tudunk! Legyen türelmünk kivárni, erőnk és bátorságunk elkérni azt, amit Ő velünk eltervezett.
Bartos Bea
Én ismerek még egyet! :)
VálaszTörlésJudit
Nekem az jutott eszembe, hogy nekünk vajon milyen mértékű a felelősségünk a szegények, az elesettek felé? Úgy értem, nagyközösségi szinten. Mert vannak elhivatott emberek, akik áldozatosan végzik a szolgálatot (s nem csupán a munkát) a szociálisan periférián élők felé. De vajon meddig kell elmennie egy egyházközségnek például? A szegények mindig velünk lesznek... Szóval nekem ez dilemmám, nincs kész válaszom rá.
VálaszTörlésKedves Névtelen!
VálaszTörlésAddig kell elmenni, ameddig az ÚR vezet. Van, hogy addig, hogy meghalljuk, ha valaki kér tőlünk, van, hogy addig, hogy támogatjuk azt, akit az ÚR erre a szolgálatra elhívott.
De azt mindenképpen, minden helyzetben, amit Péter tett, amit mondott annak, aki azzal a reménnyel nézett rá, hogy kapni fog valamit, remélte alamizsnát. De Péter nem alamizsnát adott neki, hanem egy hatalmas kincset, a valódi gyógyulás lehetőségét. "Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!" A ma szegényei, elesettei számára is csak Ő adhat gyógyulást minden bajból. Mi Budán, gyülekezeti szinten ezt úgy próbáljuk megvalósítani, hogy az összbevételünk 10 %-át valamilyen formában az elesettek, a rászorulók, a valamiben szükséget szenvedők vagy az őket segítők támogatásokra igyekszünk fordítani. (Ez a gyülekezeti tized.) És, ha van köztünk, akiket Isten Lelke egy adott támogató szolgálatban megszólít, akkor a megpróbálunk segíteni, hogy a szolgálat megvalósuljon, kiteljesedjen. (De adott esetben pl. nyilván nem tudjuk megoldani az egész főváros hajléktalan-problémáját, de ez nem is ránk van bízva.) De a mellettünk, és a köztünk lévő szegényeket, elesetteket, vagy a nehéz sorsot viselő hittestvéreinket amennyire tudjuk, a lehetőségeinken belül segíteni, támogatni igyekszünk. De a segítségben a hangsúly nálunk sem az anyagi segítségen -az alamizsnán - van, hanem a bátorításon és a biztatáson, hogy Jézusban bízva a legreménytelenebb helyzetből is van kiút, van remény, csak merd rábízni magadat! Nagyon fontos, hogy a segítő szolgálataink ne a nevünk fényezését, de ne is a lelkiismeretünk megnyugtatását szolgálják, hanem Isten dicsőségét, és Jézusra mutassanak.
Szeretettel
cszs
budai diakóniai gondnok