2011. február 3., csütörtök

Apolstolok Cselekedetei 13,42-52

Pál első missziói útja
13,42 Amikor pedig mentek kifelé, kérték őket, hogy a következő szombaton is hirdessék nekik ezeket a dolgokat. 13,43 Miután szétoszlott a gyülekezet, sokan követték a zsidók és az istenfélő prozeliták közül Pált és Barnabást, akik szóltak hozzájuk, és biztatták őket, hogy maradjanak meg Isten kegyelmében. 13,44 A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét. 13,45 Amikor meglátták a zsidók a sokaságot, elteltek irigységgel, és káromolva ellene mondtak Pál beszédének. 13,46 Ekkor Pál és Barnabás bátran ezt mondta: "Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk. 13,47 Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig." 13,48 Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek. 13,49 Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban. 13,50 De a zsidók felingerelték ellenük a tekintélyes istenfélő asszonyokat és a város előkelőit, üldözést támasztottak Pál és Barnabás ellen, és kiűzték őket határukból. 13,51 Ők pedig lerázták lábuk porát ellenük, és elmentek Ikóniumba. 13,52 A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel.

A mai ige üzenete nagyon aktuális és személyes nekem. Eddig sokszor éreztem kötelességemnek "megtéríteni" bizonyos embereket, akikről úgy gondoltam, hogy a lelki üdvösségük az én feladatom. Az ilyen hozzáállásnak szinte törvényszerűen kudarc a vége, hiszen nem látok bele a másik lelkébe, az életébe is csak részben, tehát nem tudhatom, hogy készen áll-e arra, amit én jól-rosszul mondani szeretnék neki.
Viszont, szintén az utóbbi időben többször megtapasztaltam, hogy ha "csak úgy" mondom, amit Isten mindnyájunkra, akik vele járunk, ránk bízott, akkor jönni, sőt, akár tódulni fognak azok, akiknek a lelke talán már régóta szomjazza az Élet igéit és akikről sokszor álmomban nem gondoltam volna, hogy "érdemes" velük foglalkozni. Be kellett látnom, hogy az én dolgom tényleg csak és kizárólag a magvetés, a növekedést, az aratást nem én végzem. Teljesen el kell felejtenem a saját elképzeléseimet "térítés"-ügyben, viszont éberen és érzékenyen kell élnem a mindennapjaimat, hogy mindig kész legyek számot adni a bennem élő reménységről. Ahogy Pál apostol is betartotta a szolgálati utat ("Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét..."), de ha nem volt meg a fogadókészség a másik oldalon, akkor ment rendíthetetlenül tovább azokhoz, akik viszont már készen és örömmel fogadták a bizonyságát. Ez néha fájdalmas, főleg, ha a hozzánk közel állók, barátok, családtagok ellen kell lerázni lábunkról a port, dehát pont ebben az igeszakaszban őt is az övéi utasították el és az idegenek fogadták szeretettel. A mi dolgunk tehát: mondani, mondani, mindenütt, ahol csak meghallgatnak minket.
Bartos Bea

3 megjegyzés:

  1. Bizony, bizony. Így igaz!
    Köszönöm Bea!
    Szívemből szóltál!
    szeretettel
    cszs

    VálaszTörlés
  2. Egyetétek én is Bea gondolatával, hogy "mondani, mondani...ahol csak meghallgatják.
    Szerintem azért nem mindegy, hogy mit és hogyan mondok!
    A sablonos, elcsépelt szövegek véleményem szerint, visszatetszést keltenek.
    A megalapozott, felkészült tudás - véleményem szerint - elengedhetetlen a "mondás"-hoz.

    VálaszTörlés
  3. Kedves névtelen!
    Ha Lélekből jön, ha a szívből jön, ha mögötte ott van a te életed, a te odaszánásod, akkor hiteles lesz, akkor nem lesz sablonos, nem lesz lesz elcsépelt, nem kelt visszatetszést.
    De hogy mennyire lesz hatása, no abban a Szentléleknek is van némi szerepe, úgy gondolom.

    És itt is igaz az élethosszig való tanulás, amiből tudás lesz.
    szeretettel üdv cszs

    VálaszTörlés