Pál második levele Timóteushoz 4,6-8

4,6	Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje.
4,7	Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam,
4,8	végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését. Egy idős, szolgálatban edződött ember összegzése az életéről. Ennyi a Krisztust hordozó élet: mint a marathoni hírvivő nemes küldetése; mint Kányádi versében a kisfiú, aki alól az út elszisszent, de megy mégis tovább, fától fáig, mert űzi a feladat, hogy megtalálja lovát; mint Teréz anya, aki állhatosan, gyöngén is fáradhatatlanul ment, hogy létrehozza a Szeretet Misszionáriusai rendet, mert Isten őt szánta a feladatra; mint Szent Ferenc, akit nem zavart, hogy bolondnak nézik, mert Napfivérrel és Holdnővérrel imádkozik; mint Pál, aki végiggyalogolta Kisázsiát, Görögországot és többet, hogy Krisztust vigye mindenhová. Immár a futást elvégezte, a hitet megtartotta. A többi szóra sem érdemes. Ez a lényeg. Isten pedig igaznak tekinti őt, mint Ábrahámot, Énókhot vagy Illést. Pál, a kicsiny, betegséggel megáldott ember ott van a legméltóbbak között. Így lehet a mi kicsinységünk, esendőségünk is naggyá és igazzá Isten előtt. Nélküle futásunk céltalan hajsza csupán. Ám, ha egyedül őt szolgáljuk, ha őt hordozzuk minden lépésünkben, ha róla szól fáradozásunk, ha célunk, hogy őt eljuttassuk a felebarátainkhoz, akkor mi magunk is célba érünk Isten országában. Sebestyén Katalin