23,37 | "Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! |
23,38 | Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. |
23,39 | Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!" |
24,1 | Amikor Jézus kijött a templomból, és tovább akart menni, odaléptek hozzá tanítványai, hogy megmutassák neki a templom épületeit. |
24,2 | Ő azonban így szólt hozzájuk: "Hát nem látjátok mindezt? Bizony, mondom néktek: nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának." |
Aki költözött már életében egyik lakásból egy másikba, az tudja, van az egész procedúrában egy végtelenül lehangoló és sivár pillanat: az a bizonyos utolsó visszapillantás a küszöbről. Amikor már nincsenek ott bútoraink, tárgyaink, családtagjaink és már mi sem vagyunk ott, már lélekben sem. Ilyen az elhagyottá vált ház. Lélek nélkül csak egy rakás, hidegségben meredező, üresen kongó építőanyag.
Ilyen az ember is hit nélkül, Krisztus nélkül. Egy elhagyottá vált ház, egy lehangoló, sivár pillanat. De vajon könnyű-e megpillantani az Urat, meglátni Jézust életünkben? A recept látszólag egyszerű, csak annyit kell mondanunk: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” Tényleg olyan egyszerű? Nem kételkedni, nem kérni bizonyítványt, hatósági igazolást, minőségbiztosítási tanúsítványt, pecsétes papírokat Tüv/Reinhardt, ISO-9001 és HACCP emblémákkal?
Azért nem egyszerű őszintén kimondani azt, hogy „Áldott, aki az Úr nevében jön”, mert ez teljes odaadást kíván, teljes „új emberséget” – ahogyan Pál mondaná. Itt nem lehetséges a kompromisszum, a félmegoldás, vagy divatosan fogalmazva a „win-win” szituáció. A régi házunknak elhagyottá kell válnia, a régi templomon kő kövön nem maradhat, az ó-emberségünknek tényleg meg kell feszítődnie ahhoz, hogy ki tudjuk mondani: „Áldott, aki az Úr nevében jön!”
Torday Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése