 |
| Escher: Predestináció, litográfia, 1951. |
Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk. Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint jár közben a megszenteltekért. Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.
Nehéz fejezete ez a Bibliának. Egyrészről azért, mert azt világosan látjuk, hogy a földi világ nyög és kínlódik, féktelen pénz-hajhászás testi vágyak egyéni érvényesülés túlhajtottsága, természeti csapások, a világegyetem mozgásainak beláthatatlan változásai minden segitségért kiáltó emberek tömegeit hozza elénk. Úgy látom nem igen tudjuk a jó választ megadni a segélykiáltásokra. Az egyházi szervezet és dogmák sokszor jó felelet akadályaivá váltak. Ugye keressük a jó utat a kiáltókhoz? Másrészről a hittel elfogadott „minden a javunkra van” nem szabad elnyomja a folytonos tudatos talentum-szaporítási kedvünket. Nem könnyű feladat, a kényelem-szeretet könnyen elnyomja a tettrekészséget.
Fekete Márton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése