Pál első levele a Korinthusiakhoz 2,1-5

2,1 Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. 2,2 Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. 2,3 És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. 2,4 Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével; 2,5 hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.

Hányszor válunk önkéntelenül ítéletesekké! Hányszor titulálunk embereket alkalmatlannak amikor tévednek (és ezért hiteltelennek, nem oda valónak), amikor csetlenek-botlanak, vagy kiderül valami nagy hiányosságuk... Minap betelefonált valaki a hivatalba, és elmondta, hogy már többször volt nálunk istentiszteleten, és sok kérdése van, és segítséget kér, mert szeretné feltenni a kérdéseit, de fél, hogy megszégyenül, mert esetleg nem tud alapdolgokat. Belegondoltam: igen, sokszor milyen öntelten tudjuk fitogtatni mások előtt bibliaismeretünket! Meg hogy az ókor embere nem így gondolkodott ám! Meg nem úgy! És milyen sokatmondóan tudunk nyilatkozni az Istennel való személyes viszonyunkról! És mi aztán milyen jól tudjuk, mikor kell leülni-felállni, itt mellettem valaki azt se tudja hol van... És közben nem jut eszünkbe, hogy e szent verseny mennyi szeretetlenséget tükröz, és hány embert bizonytalanítunk el...

Amikor már kellő határozottsággal lépkedünk a hit ösvényén, érdemes megállni, és magunkra pillantani: milyen személlyé meneteltük magunkat? Pál Korinthusba így érkezik: "erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, (...) hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék."

Molnár Péter