Márk evangéliuma 12,18-27

12,18 Ezután szadduceusok is jöttek hozzá, akik azt mondják, hogy nincs feltámadás, és ezt kérdezték tőle: 12,19 "Mester, Mózes előírta nekünk, hogyha valakinek a testvére meghal, és asszonyt hagy hátra, de nem hagy gyermeket, akkor a testvére vegye el az asszonyt, és támasszon utódot az ő testvérének. 12,20 Volt hét testvér. Az első megnősült, és amikor meghalt, nem hagyott utódot. 12,21 A második is elvette az asszonyt, és meghalt úgy, hogy ő sem hagyott utódot. Ugyanígy történt a harmadikkal is, 12,22 és a hét közül egy sem hagyott utódot. Végül meghalt az asszony is. 12,23 A feltámadáskor, amikor majd ezek feltámadnak, melyiké lesz az asszony? Mert mind a hétnek a felesége volt." 12,24 Jézus ezt mondta nekik: "Vajon nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát? 12,25 Mert az emberek amikor már feltámadtak a halálból, nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem olyanok, mint az angyalok a mennyekben. 12,26 Arról pedig, hogy feltámadnak a halottak, vajon nem olvastátok Mózes könyvében, hogy mit mondott neki Isten a csipkebokornál: Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákób Istene? 12,27 Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké. Ti tehát nagyon tévelyegtek."

Ez a rész számomra a kérdezésről szól. Nem hívő ismerőseim engem is időről időre megkérdeznek hittel kapcsolatos dolgokról. A kérdés sokféle lehet: őszintén, szívből érdeklődő, információt kérő, kíváncsiskodó, jó- vagy rosszindulatú, igazságra sóvárgó, kekeckedő, önigazoló, stb. A szadduceusok kérdése bizony igazából nem kérdés, hanem saját elméletük alátámasztását célzó fikció, a másik szavakkal történő megsemmisítésére, mondanivalójának fölényes cáfolására irányuló szándék. Lehet erre jó választ adni? Aligha, hiszen az nem is érdekli a másikat, ő nem megtudni akar valamit, hanem bizonyítani a saját igazát. Jó erre mindkét "oldalról" felkészülni. Ha nekünk tesznek fel ilyen (egyébként könnyen tetten érhető) szándékkal kérdést, akkor nem érdemes belemenni holmi iszapbirkózásba, amikor pontról pontra cáfolni akarjuk azt, amit amúgy a másik sem gondolt komolyan.

(Csak zárójelben egy gyakorlati példa: hogy lehet az Isten igazságos, ha egyszer szegény pápuáknak meg a brazil esőerdőkben élő indiánoknak esélyük sincs az üdvösségre, hiszen nem is ismerhetik Jézust. A kérdezőt látszólag az aggódás vezeti valakiért (akikre egyébként amúgy soha nincsen gondja), célja azonban az, hogy megoldhatatlan helyzet elé állítsa a megkérdezettet (hiszen pontosan egyikünk se tudja erre a kérdésre a választ, hitünk azonban biztosít arról, hogy Isten kegyelmes és igazságos és senkin nem fog számon kérni olyasmit, amiről az nem tehet). Vagyis nem az üdvösségről akar bármit is megtudni, hanem hitem képtelenségét bizonyítani. És ezzel elfedezi azt a nagyon is húsba vágó VALÓDI kérdést, hogy ÉN, a kérdező, ITT és MOST miért nem akarok dönteni Jézus Krisztus mellett.)

A másik oldal pedig az, amikor én magam teszek fel ilyen lelkülettel egy kérdést. Mert ne tévelyegjünk, ez is gyakori eset, csak magunkat sokkal nehezebben akarjuk tetten érni. Megesik ez világi és hitbéli dolgainkkal egyaránt. Saját igazunk bizonyítása sokszor sokkal fontosabb nekünk is, mint az, hogy kiderüljön az igazság. Pedig valódi választ Jézustól (is) csak akkor kaphatunk, ha nyitottan, nem a saját prekoncepciónkhoz ragaszkodva kérdezünk. Nehéz feladat ez, egy élet is kevés rá.

Bartos Bea